Erdőnk egyik leggyakoribb cserjéje, az egybibés galagonya tavasszal fehér virágaival, őszidőtől fogva pirosan „izzó” terméseivel díszít. Ennek a szúrós-tövises cserjének a virágából készített tea az elfáradt, gyenge szív kíméletes erősítője, pótolhatatlan gyógynövény. Élénkpiros terméseit nem csak a madarak csipegetik télen, de ínséges években emberi szükségtáplálékul is szolgált.

A szintén igen gyakori fekete bodza (Sambucus nigra) áll talán legközelebb az emberhez, hasznosítási formáit fel sem lehet sorolni. Fehér virágernyőiből kora nyáron szörpöt, télen izzasztó, megfázást enyhítő, lázcsillapító, köhögéscsillapító, immunerősítő hatású teát készítünk. Széles körű gyógyhatása miatt a paraszti udvar végében növő „bocfa” kiérdemelte a szegény ember patikája elnevezést.

A mogyoró (Corylus avellana) sokak számára kerti növény, holott hazai erdeink ősi fajáról van szó. Főként tél végén, barkabontáskor tűnik fel, milyen gyakori ez a cserje a Sóstói-erdőben. Legalábbis a kevéssé száraz, jó tápanyagellátású tölgyesekben. A tájidegen fafajok állományaiból gyakorlatilag teljesen hiányzik.

A csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) szintén igen gyakori, de csak kevesek által ismert cserje a Sóstói-erdőben. Igazán szerény megjelenésű az év nagy részében, de szeptember-októberben terméséréskor nagyon feltűnő. Ilyenkor láthatók ugyanis a csüngő, kárminpiros, négyélű papsapka alakú tokok, melyek megérve felpattannak, s ekkor előbukkan belőlük a narancssárga köpennyel beburkolt mag is.

A fagyal (Ligustrum vulgare) elsősorban díszcserjeként, kerti sövényként ismert, jóllehet, a szárazabb tölgyesek egyik legfontosabb természetes elegyfajáról van szó. Talán minden más cserjénknél erősebben kötődik a tölgy jellemzően laza záródású, az aljnövényzetnek jelentős teret és életlehetőséget biztosító állományaihoz. A kötődés kölcsönös: az erdőciklus pusztuló és újjáépülő szakasza közt, vagy valami elemi csapás, széldöntés, erdőtűz után a talajt védő-árnyaló fagyal bokrai közt tudnak felnövekedni a fiatal tölgycsemeték.

A veresgyűrű som (Cornus sanguinea) kevéssé ismert, de nem kifejezetten ritka, 4-5 méterre növő cserjefaj a Sóstói-erdőben. Elsősorban a nedvesebb tölgyesekben, azok szegélyén akadhatunk rá. Rokonával, a húsos sommal ellentétben nem nevel ízletes terméseket, de igen dekoratív, fontos és hasznos növény.

A vadrózsa vagy csipkebogyó elnevezés számos rokon faj gyűjtőneve. Közülük a Sóstói-erdőben jelenleg a gyepűrózsa (Rosa canina) fajkörbe tartozó növény közönséges, de a jóval ritkább, alacsony termetű, kevésbé szúrós, mirigyszőrös hajtású parlagi rózsa (Rosa gallica) is előfordul.

A szederfajok közül a földön kúszó, hármas levelű, hamvaskék termésű hamvas szeder (Rubus caesius), valamint a nagyobbra növő, íves hajtású, öt levélkéből összetett leveléről és pirosból fényes feketére érő termésű földi vagy fekete szeder (Rubus fruticous) fordul elő a Sóstói-erdőben. A nedves helyeket kedvelő hamvas szeder a fél-egy méter magasságot is csak ritkán éri el.

A kökény (Prunus spinosa) jól ismert, ám a Sóstói-erdőben nem túl gyakori cserjefaj. Ez a tövises-ágas-bogas, szabálytalan növekedésű bokor nem tűri az árnyalást, ezért csupán a szegélyeken, nyiladékoknál találkozunk vele. Ekkor viszont könnyű felismerni: főként a tavasz kezdetén, lombfakadás előtt nyíló fehér virágairól, valamint ősszel-télen hamvaskékről egész feketésre színeződő terméseiről.

A kutyabenge (Frangula alnus) neve kevesek számára mond valamit, jóllehet, a Sóstói-erdő több részén találkozhatunk vele. Általában a nedvesebb tölgyeseket részesíti előnyben, de erdőkben sokszor száraz, felnyíló állományokban is gyakori (utóbbi esetben alkalmasint lápos eredetű talajt jelez az előfordulása).