A mogyoró (Corylus avellana) sokak számára kerti növény, holott hazai erdeink ősi fajáról van szó. Főként tél végén, barkabontáskor tűnik fel, milyen gyakori ez a cserje a Sóstói-erdőben. Legalábbis a kevéssé száraz, jó tápanyagellátású tölgyesekben. A tájidegen fafajok állományaiból gyakorlatilag teljesen hiányzik.

A mogyoró ugyan sosem fejlődik fává, de akár 60-80 évig élő bokrai igen terebélyesre, és 7-8 méter magasra is megnőhetnek, egyes hajtások pedig combvastagságúvá fejlődhetnek.

A mogyoróbokor legfőbb ékessége a tél végén nyíló barkák (porzós virágzatok) sokasága. Ezek a barkák már ősszel megjelennek, de akkor még összehúzódva, feltűnés nélkül vészelik át a telet. Aztán az első enyhébb tél végi napokon (legtöbb élőhelyén minden más növényt megelőzve) kibomlik a szerény sárgás színű csüngő virágzat. A termős virágzatok sokkal kevésbé feltűnőek: tulajdonképpen ugyanúgy néznek ki, mint bármely hajtásrügy, egy különbséggel: virágzáskor kárminpiros bibék pamacsa nyúlik ki belőle. Ebből fejlődnek ki őszre a rojtos, harang alakú kupacslevelek közé ágyazott jól ismert ízletes, tápláló és egészséges termések. Gyógynövényként elsősorban leveleinek forrázatát (teáját) alkalmazzák összehúzó, gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, szagtalanító hatása miatt. Belsőleg hasmenést csillapít, izzasztó, külsőleg gargalizálásra (szájüregi sebek, gyulladt fogíny gyógyítására), lábszárfekély, aranyér, bőrkiütések és visszeres bántalmak kezelésére alkalmas.

Ma már szinte csak finom ennivalóként ismerjük a mogyorót, de felhasználása régen lényegesen sokrétűbb volt. Vesszőit nem csak gyerekek náspángolására, vagy szalonnasütő nyársnak használták. Fehéres vörös, sűrűn rostos fája rugalmassága miatt horgászbotnak, szerszámnyélnek, síbotnak, sőt, hordóabroncsnak is kiváló, de megfelelő szakértelem mellett kosárfonásra is alkalmas (a füzekkel ellentétben sajnos a mogyoróvesszőt nem lehet utólag beáztatva hajlításra alkalmassá tenni, így nem mindegy, mikor milyen állapotú vesszőket gyűjtünk, hogyan tároljuk és mikor használjuk fel). Egyes vidékeinken máig készítenek hasított mogyoróvesszőből hátikosarat. Sokszor hántolták is a vesszőt, s a háncsból – áztatás, puhítás után – kötözőanyagot készítettek. A Sóstói-erdőben minden évben József napján (március 19.) csapóvesszővágást tartottak a szűcsök. Ekkor szedték össze a bőrök és készmunkák kiveréséhez szükséges mogyoróvesszőket, az ún. kopogtató pálcákat (minden mester 100-100 darabot).

Cserjénk ökológiai szerepe nem kevésbé fontos. Bőven termelődő virágpora a legkorábban ébredő kétszárnyú rovarok, tisztuló repülést végző méhek számára az első táplálék. Terméseit a harkályok, mókusok, pelék és számos apró rágcsáló fogyasztja, sőt, raktározza (hozzájárulva a növény terjesztéséhez). Bőven termelődő, könnyen bomló lombja jelentősen javítja termőhelyét. Sűrű lombozatával a talajt árnyékolja és védi.

A mogyorónak varázslatos tulajdonságokat is tulajdonítanak. Szerte Európában ebből a cserjéből készítették a vízkereső pálcát, de az Y alakú varázsvesszővel elrejtett kincseknek is nyomára lehet akadni. Egyéb csodatevő tulajdonságai inkább a „fehér mágiához” kapcsolódnak: boszorkányok rontása ellen kiváló, a kelta hitvilágban pedig a bölcsesség, misztikus tudás, hatalom szimbóluma. A görög/római mitológiában az élelmes Hermész/Merkúr istent ábrázolták gyakran mogyorófa pálcával.