A csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) szintén igen gyakori, de csak kevesek által ismert cserje a Sóstói-erdőben. Igazán szerény megjelenésű az év nagy részében, de szeptember-októberben terméséréskor nagyon feltűnő. Ilyenkor láthatók ugyanis a csüngő, kárminpiros, négyélű papsapka alakú tokok, melyek megérve felpattannak, s ekkor előbukkan belőlük a narancssárga köpennyel beburkolt mag is.

A Sóstói-erdőben a kecskerágó is a tölgyeseket kedveli, s ugyan gyakori, mégsem feltűnő, mivel az állományokban ritkán nő egy méternél magasabbra. Az erdőszéleken viszont megjelennek nagyobb termetű példányai is (szabad állásban pedig a szakirodalom szerint ritkán 5-6 méteres fává is nőhet). Értő szemmel nem csak a termésérés időszakában ismerhetjük fel: jellemző, hogy vesszői és gallyai is zöld színűek, többé-kevésbé négyélűek, és az éleken hosszanti világosbarna színű csík (paraszövet) fut végig (erről nyerte a csíkos kecskerágó magyar nevét). A hosszúkás elliptikus vagy lándzsás alakú, 3-8 cm hosszú, finoman fűrészes szélű levelek is csupán az őszi lombszíneződéskor feltűnőek. Ilyenkor (a kárminpiros termésekkel együtt) az ibolyáspirosra színeződő levelek egészen egyedi hatást nyújtanak. A kecskerágó virága ezzel szemben egészen jelentéktelen: A fél centit alig meghaladó méretű, fehéreszöld színű, néhány tagú álernyőben álló virágok ránézésre csupán négy porzóból, négy pálcikaszerű sziromból és a bibéből állnak. A beporzó rovarokat nem is feltűnő színükkel vagy méretükkel, hanem számunkra kellemetlen (bár egyáltalán nem átható) szagukkal vonzzák a virágok.

A kecskerágó minden része mérgező, legalábbis számunkra. Szép, fehér vagy halványsárga, nagyon finom szövetű, kemény, nehezen hasadó (bár nem túl tartós) fája ellenben igen alkalmas a faragásra. Szívesen készítettek belőle kisebb díszes használati tárgyakat; különösen alkalmas orsó, pipaszár, szipka, fogpiszkáló, kötőtű, faszeg készítésére. Magjából egyes helyeken mécsolajat préseltek. Szene rajzolni jó, és puskaport is csináltak belőle. Festőnövényként is sokoldalúnak bizonyult: tokja, magköpenye vízzel sárgára fest, timsóval zöldre.

Az erdőben is fontos szerepe van a kecskerágónak. A kisebb énekesmadarak, főként a vörösbegy igen kedveli olajban, karotinban gazdag magját. Az alsó cserjeszintben és az avarban kúszó hajtásaival védi a talajt, s egy-egy idős faegyed kidőlésekor erőre kapva és megnövekedve, az újabb fák felnövekvéséig jótékonyan óvja és árnyalja az aljnövényzetet.

A bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus) kisebb méretű, rövidebb életű és ritkább rokona a csíkos kecskerágónak. Nevéhez híven hajtásai nem csíkosak, hanem kisebb-nagyobb szabálytalan alakú paraszemölcsöktől bibircsesek. A Sóstói-erdőben a korábbi szakirodalom említi az előfordulását, remélhetőleg még ma is élnek példányai. Mivel az Alföldön kifejezetten ritka faj, mindenképpen kíméletre, védelemre szorul.