Homoki tölgyesek - Az erdő összkiterjedésének mintegy harmadát alkotják idős (90-140 év) kocsányos tölgyes állományok. Ezek az erdőrészletek a leszármazottai az ősi tölgyes rengetegeknek, melyek valaha az egész Nyírséget borították. Valószínűleg természetes formájukban sokkal több szerep jutott a természetes elegyfáknak, de az emberi tevékenység hosszú időn át a tölgyet részesítette előnyben. Még így is ezek a legváltozatosabb részei az erdőnek. A lombkoronaszint uralkodó faja, a kocsányos tölgy laza lombkoronája alatt ugyanis igen sokféle erdőtípus jöhet létre.

A jó tápanyag- és vízellátású, humuszosabb talajokon a hegyvidéki erdők hangulatát árasztó állományok alakulnak ki. A tölgyek koronája alatt jól fejlett második lombkoronaszint alakul ki, melynek jellemző faja a madárcseresznye, a vénicszil, a tatárjuhar, olykor a gyertyán, a mezei juhar, a vadalma. A nem túl sűrű cserjeszintben (mivel a kettős lombkorona kevés fényt enged be) gyakori a mogyoró, mellette galagonya, csíkos kecskerágó, bodza, veresgyűrű som jellemző. A ritkás gyepszintben nem ritkák a páfrányok, virágos növényeink közül pedig a kontyvirág, fürtös salamonpecsét, erdei sás, enyves zsálya, csodás ibolya, salátaboglárka határozzák meg az állományképet. A gyomok közül az ázsiai eredetű kisvirágú nenyúljhozzám, tovább a csalán, a kányazsombor, a zamatos turbolya szaporodhatnak el.

A szárazabb, gyengébb táperejű talajokon a kocsányos tölgy ritkásabban áll, több fény jut az alsó szintekre. A második lombkoronaszint az igen sűrű cserjeszinttel összefonódik, főként a tatárjuhar és a galagonya fácskává növő példányai alkotják, de vadkörte és mezei juhar is megjelenik. Sajnálatos módon az akác nagyon gyakran behatol ezekbe az állományokba. A sűrű cserjésben fagyal, galagonya, csíkos kecskerágó, vadrózsa gyakori, megjelenhet a kökény is.A gyepszint is általában fejlett, meghatározó a gyöngyvirág sűrű állománya. Szintén jellemző a borzas ibolya, a bársonyos tüdőfű, a védett epergyöngyike. A száraz tölgyesek néhány helyen elfüvesednek: tisztásokat idéző foltok alakulnak ki. Ezeken a helyeken már szimat alapján meg lehet ismerni az állományalkotó illatos borjúpázsitot, látvány szempontjából pedig az enyvesszegfű a meghatározó. Amennyiben a szárazabb tölgyesek elgyomosodnak, előtérbe kerül a tarackos sikanádtippan, és a kora tavaszi egyéves árva rozsnok.

Egykor gyakoriak, ma már csak nyomokban lelhetők fel azok a tölgyes erdőtípusok, amelyek többletvízhatású talajokon jöttek létre. Itt a felső lombkoronaszintben a kocsányos tölgy mellett a vizet jól bíró magyar kőris jellemző, a második szinten pedig leginkább vénicszillel, esetleg zelnicemeggyel, mezei juharral, tatárjuharral találkozhatunk. A meglévő állományokban az amerikai eredetű nyugati ostorfa is sokfelé megtalálható az alsó lombkoronában. A cserjék közül a veresgyűrű som és a kutyabenge jellemző a termőhelyre, de a galagonya itt is gyakori. Az aljnövényzetben különösen jellemző a keleti kontyvirág, a jellemző ritkaságok közé tartozik a ligeti csillagvirág és a rezgő sás. Sajnos mára a nedves tölgyes állományok többnyire elgyomosodtak, ezért sok a csalán, a ragadós galaj, a kisvirágú nenyúljhozzám.

Akácosok - A második legnagyobb területű állománytípus. Az amerikai eredetű akác állományai fényben gazdagok, élőviláguk mégis roppant szegényes. Ez a fafaj ugyanis olyan mértékben átalakítja talaját, hogy csak néhány gyom természetű (gyorsan növő, a talaj tápanyagtöbbletét könnyen hasznosító) faj képes tartósan és nagy tömegben megmaradni alatta. A cserjeszintben szinte kizárólag a bodza él meg (sokszor kifejezetten jól érzi magát), de gyakran találkozhatunk az amerikai eredetű kései meggy fiataljaival is. A gyepszintben a jöbb, üdébb termőhelyeken csalán, illetve a kora tavasszal virító zamatos turbolya és borostyánlevelű veronika uralkodik. Száraz termőhelyeken szintén a tavasszal kifejlődő egyéves árva rozsnok nevű fűfaj borítja a talajt. Nyártól aztán a gyepszintben csak igen gyéren találni zöld növényt. A madárdal sem jellemző, ugyanis az állományok egyszerű szerkezete és fajszegénysége miatt az állatvilág sem igazán érzi jól magát az akácosokban.

Vöröstölgyesek - Az akácosokhoz hasonló kiterjedésben lelhetők fel az amerikai eredetű vörös tölgy állományai. Ez a fafaj sűrűn árnyaló, elegyetlen felső szintet alakít ki. Második lombkorona nem alakul ki, elegyfafajokkal csak abban az esetben találkozhatunk, amennyiben szándékosan telepítettek ilyeneket. A cserjeszint szintén hiányzik, vagy legalábbis nagyon ritkás. Általában a csíkos kecskerágó és a galagonya 1 métert meg nem haladó magasságú példányai lelhetők fel igen szórványosan. A gyepszint ugyancsak rendkívül szegényes. A vörös tölgy lombja igen lassan bomlik, általában vastag rétegben borítja a talajt. Az is elképzelhető, hogy olyan anyagok szabadulnak föl belőle, amelyek gátolják a többi növény fejlődését (úgynevezett allelopatikus hatás). Mindenesetre a vöröstölgyesek gyepszintje igen gyér és szegényes. Mindez egyértelműen kedvezőtlen hatással van az állatvilágra is, számukra a sivár „egyenállomány” nem nyújt vonzó otthont.

A fenti jellegzetességek miatt a vörös tölgyesek rendezett, jól átlátható, parkszerű benyomást keltenek. Ez sokak ízlésének megfelel, de talán megérthető, hogy egy ősi erdőben más szempontoknak kellene érvényesülni.

Egyéb állományok – Viszonylag kis kiterjedésben találhatók főként őshonos fafajú, de a természetestől távol álló összetételű állományok (pl. hegyi szil, korai juhar, hegyi juhar). Ezek aljnövényzete általában szegényes, olykor gyomos, bár a cserjeszint a természeteshez közel álló lehet. Az ilyen erdőrészletek jellegtelenségében közrejátszhat, hogy a fenti fafajok tájegységünkön nem őshonosak.

Ugyancsak előfordulnak egyéb, részben vegyes tájidegen fafajú erdőrészletek (hibrid nyarak, turkesztáni szil, fekete dió, kései meggy). Ezekben sem természetszerű cserjeszint, sem gazdag gyepszint nem képes kialakulni.