Ma egész Magyarországon, és a Sóstói-erdőben is megszokott kép, hogy az erdő folytonosságát nagy vágásterületek és fiatalosok szakítják meg.

Ennek oka, hogy hazánkban alapvetően a vágásos erdőgazdálkodás uralkodik. Fontos tudnunk, hogy az erdőművelésnek ez a módja is alapvetően azt szolgálja, hogy erdőink megújuljanak, bennük tartamos gazdálkodás folyhasson. Ugyanakkor egyre több szempont szól amellett, hogy felülvizsgáljuk ennek a bizonyos tekintetben jól bevált módszernek a kizárólagosságát.

A vágásos erdőgazdálkodás sok tekintetben a szántóföldi növénytermesztés logikáját követi.

A véghasználat (a fák állományszinten történő levágása) az aratásnak, az erdőfelújítás a vetésnek felel meg. Sok termőhelyen ehhez még talajelőkészítés, időszakos vagy rendszeres gépi gyomirtás is társul. Természetesen fontos a különbségtétel: vannak olyan termesztési rendszerek (pl. intenzív hibrid nyár ültetvények), amelyeknél a szántóföldi gazdálkodással való párhuzam egyértelmű, de máshol az összefüggés árnyaltabb. S rendszerint az erdész sem évelő ültetvényként, hanem természeti rendszerként gondol az erdőre.

A vágásos erdőgazdálkodás lépései.

- Véghasználat: Egy meghatározott területről (ún. vágásterület, melynek mérete rendszerint több hektár) kivágják a fákat. Amennyiben a véghasználat egyszerre történik, tarvágásról beszélünk. Más esetben a fák kivágása nem egyszerre történik, hanem több lépésben (tarvágásos felújítóvágás: 1-2 év, fokozatos felújítóvágás: 3-30 év, szálalóvágás: 30-50 év). Térben sem egyenletesen, hanem csoportokban, vagy vonal mentén hálózatban végzik el a bontóvágásokat, amit megfelelő idő múlva végvágás követ. A Sóstói-erdőben szinte kizárólag tarvágás jellemző, egyetlen helyen láthatunk ettől kissé eltérő példát (a Kisvasút állomásának közelében található kőriselegyes erdőrészletben).

- Talajelőkészítés: Nem minden esetben szükséges, de az alföldi homokon nem sarjeredetű felújításnál bevett szokás. A tuskókat eltávolítják, a területet teljesen, vagy részben felszántják. A cél az, hogy a mag, vagy a csemete számára kedvezőbb feltételeket teremtsenek, a sarjról könnyen terjedő, nemkívánatos fajok (akác, kései meggy szaporítóképleteit eltávolítsák), és a pajorkár is mérsékelhető ezen a módon (a fiatalosokban komoly kárt okoznak a talajban élő cserebogárlárvák).

Sajnos ugyanakkor az aljnövényzet és a cserjeszint igen erősen károsodik. Főként ritka fajok esnek áldozatul a beavatkozásnak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a Sóstói erdőben pár növény (pl. a védett hagymás ligeti csillagvirág) a beavatkozás után néhány évvel jól regenerálódnak, de mások (mint a galambvirág) a kipusztulás szélére sodródhatnak. Ugyanakkor az erőteljes talajbolygatás kedvez néhány agresszív gyomnövénynek. Az amerikai eredetű magas aranyvessző például (ha van a közelben magszóró állománya) tömegesen lepi el az így kezelt vágásterületeket.

Feltételezhető, hogy a talajélet egyensúlya is felborul, hiszen a normális működésért felelős gombák, baktériumok, apró állatok finom kapcsolatrendszere is megbomlik.

A természetvédelmi igényeknek megfelelően újabban néhány helyen kíméletesebb (pásztás) talajelőkészítés folyik, a tuskók meghagyásával.

- Erdőfelújítás: Lehet mesterséges vagy természetes. Némileg félreérthetően természetes felújításnak azt nevezik, ha a vágásterületen nem emberek, vagy gépek vetik el a magot, hanem - felújítóvágás esetén - a jó magtermő év után megfelelő idővel megbontott anyaállomány -, vagy - szálalóvágás esetén - a néhány évvel később kivágandó állományrészlet lehulló terméséből származik az újulat. Természetes felújításnak nevezik a sarjaztatást is: ekkor a kivágott fák tuskójából vagy gyökeréből kinövő sarjakból jön létre - rendszerint gépi rásegítéssel - az újulat. A sarjról történő felújítást ma már csak az éger, az akác és egyes nyárfák esetében engedi meg a törvény. Érdemes tudni, hogy a XVIII-XIX. században az alföldi tölgyeseket is rendszerint így újították fel. A Sóstói-erdő idős tölgyeseinek többsége is sarjeredetű! Ez a módszer akkor kisebb talajbolygatással, az aljnövényzet mérsékeltebb károsításával járt, s talán ennek is köszönhető, hogy az erdő megőrizte természeti értékeinek egy részét.

Mesterséges felújítás esetén a magot, illetve csemetét az ember ülteti el. A Sóstói-erdőben az utóbbi évtizedekben kizárólag mesterséges erdőfelújítás történt.

Hazánkban ma még ez a jellemző	Talajelőkészítés után

- Állománynevelés: Célja a megfelelő fafajösszetétel és állományszerkezet kialakítása. Gazdasági rendeltetésű erdők esetében ez alapvetően a piaci szempontból legértékesebb fafajok legszabályosabb növekedésű egyedeinek a minél nagyobb arányú kinevelését jelenti (ami nem jelenti azt, hogy az erdész számára ne lenne fontos a szép, fajgazdag erdőkép). Ezek a szempontok azonban a nem gazdasági rendeltetésű erdőkben is uralkodóak. Ezt jelzi, hogy az összes erdészeti tankönyv javafákról, segítő- és selejtes fákról, magassági növekedés serkentéséről, jó és hibás alakú példányokról, minőségi válogatásról, stb. beszél. (A „szabálytalan alakú”, alacsonyan elágazó, terebélyes koronájú fák, vagy a gyengébb faminőséget adó fajok ugyanis gazdaságilag kevésbé értékesek).

Parkerdő, vagy természetvédelmi rendeltetésű állomány esetében természetesen hangsúlyosabbak egyéb szempontok is, ennek köszönhetően például a Sóstói-erdőben a hazai átlagnál érzékelhetően változatosabb, természetszerűbb erdőszerkezet jellemző az idős őshonos tölgyesekben.

Az állománynevelés több szakaszra oszlik. Kezdetben az alacsony termetű, külső hatásokra, betegségekre érzékeny újulat és fiatalos növekedését bizonyos termőhelyeken (így nálunk is) gyomirtással szükséges serkenteni. A talaj bolygatása és a sok bejutó fény miatt ugyanis rengeteg gyomnövény (pl. parlagfű) üti fel a fejét a fiatalosokban. Később a faállomány záródik, s az ún. léceserdő és rudaserdő korban már a gyomok kisebb gondot jelentenek. Ebben a korban több lépcsőben (tisztítás, tisztítóvágás, törzskiválasztó gyérítés, növedékfokozó gyérítés) elvégzett beavatkozással távolítják el a fölöslegesnek ítélt egyedeket, hogy kedvező fafajú és alakú törzsek több térhez jussanak.

A sűrűn telepített állomány sajnos ellehetetleníti a fényigényes elegyfajokat, és a cserjeszint is gyakorlatilag csak a 10-20 centiméteres vastagságú rudaserdő korban kezd kifejlődni (tölgyeseknél ez kb. 30 éves kor). Megfelelő erdészeti módszerekkel ezen is lehet segíteni: például az eleve elegyesen végzett telepítéssel fényigényes fajok is szerephez juthatnak (ezek gyakran túl is növik a tölgyet).

A tölgy fiatalosa lassan fejlődik	Még ez sem igazi erdő

- Abban a fázisban, amikor az erdő hétköznapi értelemben is szép „erdőképet” mutat, a szálas, illetve az érett erdő (illetve az úgynevezett túltartott elöregedett erdő) stádiumában egyre kevesebb beavatkozás történik az állományban. Jellemzőek az egészségügyi gyérítések, a beteg, odvas, balesetveszélye fák eltávolítása.

- Véghasználat. Az erdőgazdálkodási ciklus körbe zárul. Valójában a vágásérettségi kor rendszerint alacsonyabb a fák tényleges biológiai élettartamánál (gazdasági rendeltetésű erdők esetében különösen). A kocsányos tölgy esetében, amely ideális esetben 300-1000 évig életképes, rendszerint 100 év körüli vágáskort állapítanak meg. A Sóstói-erdőben (jóllehet a - jellemzően sarjeredetű - tölgyek egészségügyi állapota meglehetősen rossz) szerencsére ennél tovább igyekszik fenntartani az állományokat az erdészet.

Mesterséges katasztrófa, vagy természetszerű folyamat?

Ha a vágásos erdőhasználatnak a természetben megfelelőjét keressük, érdekes következtetésre jutunk. Azokat az eseteket, amikor a természetben több hektáros erdőállományok dőlnek ki egyszerre, köznapi szóhasználattal katasztrófának hívjuk. Vihar, tűz, vulkánkitörés, cunami okoz ilyesmit.

Az úgynevezett katasztrófák azonban nagyrészt természetes folyamatok. Ezeket az eseteket a természetben is általában sűrű újulat követi, ami öngyérítéssel fejlődik több lépésen át érett erdővé. Ezt nevezzük nagy erdőciklusnak. Ennek folyamán összeomlási, előerdő (pionír erdő), átmeneti erdő, záróerdő fázisok különböztethetők meg, amelyek bizonyos tekintetben (de nem teljesen) megfeleltethetők a vágásos erdőgazdálkodás stádiumainak.

A nagy erdőciklusnak fontos szerepe van az erdő természetes működésében, de nem mindenhol egyformán. Észak-Amerikában például ismertek úgynevezett „hurrikánerdők”, amelyek természetes ciklusához hozzátartoznak a rendszeres, nagy területű széldöntések. Ugyanígy vannak természetes tüzekhez, lavinához, vulkánkitöréshez, stb. alkalmazkodott erdők.

A mi éghajlatunkon azonban meglehetősen ritkák a több hektáros állományok pusztulásával járó természetes események, ezért hazánkban a nagy erdőciklusra épülő erdődinamika az ember megjelenése előtt aligha volt jellemző.

A vágásos erdőművelésnek számos hátulütője van.

- A nagy, nyitott vágásterületeken fokozott talajerózió, szél-, vad-, aszály- és fagykár érvényesül, s egyben utat nyitunk az agresszív tájidegen fajok számára.

- Különösen meredek hegyoldalakon, vagy szélnek kitett vágásterületeken nagyon komoly talajpusztulással, erózióval járhat a vágásos gazdálkodás.

- Egykorú állományok jönnek létre, amelyek egyszerre is öregszenek el.

- Sok érzékeny növény- és állatfaj nem képes alkalmazkodni a vágásos műveléssel járó drasztikus beavatkozásokhoz, és kipusztul. Különösen beláthatatlan hatása van a mélyszántással való teljes talajelőkészítésnek és az azt követő több évig tartó gyomirtásnak.

- A gazdálkodó számára nagy anyagi megterhelést jelent a felújítás és az állománynevelés kezdeti szakasza, míg bevétel csak hosszú idő után keletkezik.

- A vágásterületeken hosszú ideig fajszegény zöld sivatag jön lére, károsodik a talajélet.

- A nagy kiterjedésű vágásokkal tájsebek jönnek létre, melyek pl. tölgy esetén leghamarabb 30-40 év alatt gyógyulnak be.

- Az erdészeti szakoktatás és a jogszabályok is alapvetően a vágásos gazdálkodásra épülnek, ezért jó szándékú és elhivatott szakemberek szemében is nehezen elfogadhatónak tűnik az attól való eltérés.

Mégis, mi szól mellette?

A ma hazánkban bevettnek számító vágásos erdőgazdálkodás fentebb, egyszerűsítetten bemutatott sémája alapján hiba lenne arra következtetni, hogy ez a módszer az ördögtől való. Tényleges gazdasági racionalitás és történelmi szükség hívta életre: annak a kornak a kihívása, amikor az ország erdőterületei jelentősen megfogyatkoztak, és viszonylag jól sematizálható, megfelelő üzemszerkezetbe illeszthető módszerre volt szükség az erdők tartamos használatához, megfelelő mennyiségű és minőségű ipari fa termeléséhez. A XVIII. század előtt még jóformán erdőgazdálkodásról (az erdő javainak olyan felhasználásáról, ami egyben a tartamos használatot is biztosítja) sem igen beszélhettünk, a tőkés fejlődés XIX. végi felvirágzása kezdetben rablógazdálkodást és túlhasználatot eredményezett, a trianoni békeszerződéssel pedig az ország legjelentősebb erdőterületeinket veszítette el. Így juthatott egyeduralomra hazánkban a vágásos erdőgazdálkodás rendszere, jelentős szakmai hagyományt teremve és tiszteletre méltó szakértelmet felhalmozva.

Megfelelő elhivatottsággal és szakértelemmel felvértezve bizonyos erdőtípusok esetén ezzel az erdőgazdálkodási móddal is ki lehet nevelni szép természetszerű állományokat. Az állami erdőterületeken a Nyírerdő Zrt. az utóbbi időben jelentős erőfeszítéseket tesz, hogy a természetvédelmi elvárásoknak jobban megfelelve, kíméletesebb módon végezze a tarvágásos beavatkozásokat. Az őshonos fafajú állományokban ezért csökkent a véghasználatok területe (a korábbi 3-5 hektárról 0,5-1,5 hektárra), több a hagyásfa (azok is inkább csoportokban), és ahol lehet, mellőzik a tuskózást és a teljes talajelőkészítést. Remélhetőleg az így kezelt területeken gyorsabban és nagyobb sikerrel áll helyre az erdei életközösség.

Ugyanakkor látni való, hogy hazánkban elhalványodott a természetesebb folyamatokra jobban alapozó erdőműveléssel kapcsolatos tudás. Hazai tölgyeinkkel, s különösen a Sóstói-erdőben állományalkotó kocsányos tölggyel kapcsolatban például elterjedt nézet, hogy kizárólag mesterségesen újítható fel eredményesen.

Érdemes átértékelni.

Az utóbbi évtizedben azonban mind több hazai erdész szakember figyelme fordult a természeti folyamatokra jobban alapozó, hazánkban jobbára elfeledett erdőművelési eljárások felé. Nem csupán azért, mert ezek kapcsán nem jön létre szemet bántó vágásterület, hanem azért is, mert ezek a módszerek megfelelő feltételek mellett költséghatékonyabbak lehetnek, és jobban szolgálják a valóban tartamos erdőgazdálkodást.

A Sóstói-erdőben hosszú idő óta kizárólag vágásos erdőgazdálkodás folyik. Az 1920-as évekig főként sarjról újították a 40 éves (mai szemmel elképesztően rövid) vágásfordulóval kezelt tölgyeseket. A tuskózással, mélyszántással történő teljes talajelőkészítés azonban csak az utóbbi évtizedekben terjedt el.

Innentől érdemes tovább gondolkodni.