A kocsányos tölgy (Quercus robur) az erdő uralkodó fája. Nem csak nálunk, hanem egész Európában ebből az esetenként ezer éves kort is elérő, akár 30-40 méter magasra is megnövő fából álló erdőségek uralták valaha a sík és alacsonyabb dombvidékeket. Hazánkban is elsősorban az Alföld fája, míg a hegyvidékeken inkább a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), s mellette – a melegebb, szárazabb lejtőkön – a csertölgy (Quercus cerris) jellemző. Nevét arról kapta, hogy makktermése 1 cm-nél hosszabb kocsányon függ (ellenben levelei igen rövid nyelűek).

A tatár juhar (Acer tataricum) neve kevesek számára ismerős, jóllehet a Sóstói-erdő egyik legfontosabb fafajáról van szó (feltehetőleg a második leggyakoribb őshonos faféle erdőnkben). Az erdészek gyakran feketegyűrű juharnak hívják. Igazából átmenetet jelent a fák és cserjék világa között: néha elágazó, többtörzsű cserjévé fejlődik, de a Sóstói-erdőben többnyire kisebb, 10 méter körüli görbe törzsű fácskává nő. Ezáltal a természettől fogva ritkás tölgyes állományok többségében ő alkotja a második lombkoronaszintet, jelentősen hozzájárulva a záródáshoz.

A vénic szil (Ulmus laevis) és a jóval ritkább mezei szil (Ulmus minor) a Sóstói-erdő jellemző őshonos elegyfajai. Tojásdad, kihegyesedő csúcsú, kétszeresen fűrészes szélű levelük legsajátosabb jellemzője az aszimmetrikus levélváll (a vénic-szil esetében ez kifejezettebb). Sajátos termésükkel mindenki találkozott: ez úgynevezett lependék, mely kb. 1,5 cm-es, széles hártyás szárnyakkal rendelkező „mag”, amely májusban érik és hullik. A két fajt a termés alapján lehet legkönnyebben megkülönböztetni: a vénic-szil lependékeinek szegélye pillás, míg a mezei szilé kopasz. Törzsük erdőállományban jellemzően nyúlánk, ágaik fölfelé törők, ám a korona többnyire a második lombkorona-szintben marad.

A kertjeinkben termesztett cseresznye őse, a madárcseresznye (Cerasus avium) ma is él vadon a Sóstói-erdőben. Legimpozánsabb vadgyümölcsfánkat azonnal „ki lehet szúrni” hengeres törzséről, fényes, sötétbarna, gyűrűsen szakadozott kérgéről – ebben a tekintetben alig tér el a „nemes” fajtáktól. Levele, virágja is egészen hasonló, csupán feketéspiros termései apróbbak (1 cm körüliek). A vadcseresznye, bár kissé kesernyés, esetleg savanykás, ízletes gyümölcs.

A mezei juhar (Acer campestre) a sík- és dombvidékek tölgyeseinek jellemző elegyfája. A Sóstói-erdőben szórványosan figyelhetők meg jellemzően girbegurba törzsű, erősen ágas, finom repedésekkel négyzetes lapocskákra tagolt szürkésbarna kérgű egyedei. A „népszerűbb” juharokhoz hasonlóan – viszonylag kisméretű – levelei ötkaréjúak, a karéjok azonban tompák.

Az erdőnek csak néhány részén tenyészik a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. danubialis). Ez a nagytermetű (akár 30 métert meghaladó), egyenes, hengeres törzsű, sűrűn repedezett, sötét kérgű fafaj a Kárpát-medence alföldjein és a közeli síkságokon honos. Sokáig (egészen a XX. század közepéig) nem különítették el az inkább domb- és hegyvidéki, egész Európában honos magas kőristől. Tudományos leírása magyar kutatók nevéhez kötődik.

Viszonylag kevés helyen találkozunk a Sóstói-erdőben a fehér nyár (Populus alba) példányaival. Ez a rendkívül mutatós, hatalmas méreteket (35 méter magasság, 1-2 méteres átmérő) és idős, 150-200 éves kort is megérő fa az alföldi homokvidék és az ártér jellemző faja. Fehér törzse, valamint karéjos, fonákján nemezesen szőrös levele alapján biztosan fel lehet ismerni.

Már megszoktuk, így fel sem tűnik, hogy milyen kevés a nyírfa (Betula pendula) itt a Nyírségben. Bár nem biztos, hogy a tájegység erről a fáról kapta a nevét, az biztos, hogy még 100 éve is nagy tömegben tenyészett a Nyírség déli és északkeleti részén (száz éve a nyíregyházi piacon tavasszal hordószámra árulták a fák „megcsapolásával” nyert nyírvizet).

A gyertyán (Carpinus betulus) a különlegességek közé tartozik a Sóstói-erdőben. Nem mintha ez a fafaj ritka lenne hazánkban: a hegyekben és a dombvidékeken az egyik legjellemzőbb erdőalkotó az őshonos állományokban. Ugyanakkor az Alföldre csak kevés helyen húzódik le. Megyénk pont abba a régióba esik, ahol még előfordulnak természetes gyertyános-kocsányos tölgyesek. A gyertyánnak szép elegyes erdői vannak a Bereg-Szatmári-síkon, hajdan kiterjedt állományokat képezett a Rétközben, a Nyírségben pedig Baktalórántháza-Ófehértó körzetében maradtak meg ezek a hegyvidéki hangulatú erdők.

A vadkörte (Pyrus pyraster), avagy vackor viszonylag gyakori őshonos elegyfa a Sóstói-erdőben. Legkönnyebben áprilisban találhatjuk meg, amikor a csoportokban nyíló virágok fehérbe öltöztetik a tölgyek között többnyire magánosan álló fákat. A vadkörte szürke, négyzetes cserepekben repedező kérge, kerekded, bőrszerű, fényes, sötétzöld (ősszel sárgára színeződő) levelei és tövisei is jellemzőek. Szeptember-október táján pedig a fák alatt lehullott, 2-3 centis fanyar vackortermései keltik fel a figyelmet.

A vadalma (Malus sylvestris) a vackor „kistestvéreként” jóval ritkább és kevésbé feltűnő elegyfa. Görbe törzsű, pikkelyesen repedező kérgű, szabálytalan koronájú egyedei rendszerint alig emelkednek ki a cserjeszintből. Szerény megjelenése miatt jóformán csak április végi virágzása idején találhatunk rá. A vadkörtéénél nagyobb, mintegy 2 centiméteres fehér virágai kis csoportokban nyílnak (a szirmok háta és a bimbók rózsaszínnel futtatottak). Egyébként szinte minden részében a kerti almához hasonlít, csupán termése jóval apróbb. Élettartama legfeljebb 40 év. A zöld színű, 1-3 centis, igen fanyar, de rendkívül illatos gyümölcsök szeptember-októberben érnek, s lehullva rendszerint nagy tömegben borítják a fácskák alját.

A zselnicemeggy (Padus avium) májusfa, vagy zelnice néven is ismeretes. Már ha egyáltalán ismerik. A Sóstói-erdőben csupán néhány helyen él üde és nedves erdeinknek ez a kis termetű, de áprilisi virágzása idején igen dekoratív vadgyümölcsfája.  Az Országos Erdészeti Egyesület 2012-re ezt a fajt választott az év fájává.

Hazai őshonos hársfáink közül mind a három: a nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos), a kislevelű hárs (Tilia cordata) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) is megtalálható a Sóstói-erdőben, de egyikük sem gyakori. Bár sokban hasonlítanak, megkülönböztetésük nem nehéz. Legegyszerűbben az ezüst hárs ismerhető meg, sima szürke (a bükkéhez hasonló) kérgéről, és a levél ezüstös (csillagszőrökkel fedett) fonákáról. A kis- és nagylevelű hárs kérge (legalábbis idős korában) repedezett, levelük fonákán csupán az erek találkozásánál (az érzugokban) találunk szőröket.

A mézgás éger (Alnus glutinosa) a Sóstói-erdő egyik legritkább őshonos fája, csupán néhány erdőrészletből ismerjük előfordulását. Mivel igen vízigényes fajról van szó, nem is csodálkozhatunk ezen: az elmúlt 150 évben lezajló talajvízszint-csökkenés miatt gyakorlatilag eltűntek az egykor oly jellemző vízállásos foltok az erdőből, csoda, hogy még egyáltalán van égerfánk.

A törékeny fűz (Salix fragilis) a nyírségi táj egyik legmeghatározóbb fája: a buckaközi nedves réteken, legelőkön (vagy azok hűlt helyén), csatornák szegélyén rendszerint megtaláljuk ezt az alacsony (15-20 m), széles, boltozatos (kissé akáciára hajazó) koronájú fát magánosan, vagy kisebb csoportokban. A Sóstói-erdőben ellenben szinte csak véletlenül fordul elő, mint érdekes színező elem.

A csertölgy (Quercus cerris), bár hazánk egyik jellemző és gyakori állományalkotó fája, a Sóstói-erdőben eredetileg nem honos. Idősebb egyedei kisebb csoportokban fordulnak elő az erdő északi felében, illetve az 1990-es évek közepén indult telepítései révén immár több hektáros fiatal állományai is vannak.

Az akác (Robinia pseudoacacia) mára a Sóstói-erdő egyik leggyakoribb, s egyben legproblematikusabb fafaja. Nagyobb kitekintésben is azt láthatjuk, hogy hazánk összes fafaja közül az akác a legnagyobb térfoglalású, sőt, Magyarországon több akác van, mint Európa összes többi országában együttvéve. Mindez szép teljesítmény, ha tudjuk, hogy ez az észak-amerikai származású növény a XVIII. század elején jelent meg hazánkban, s tömeges ültetése is csupán a XIX. században kezdődött.

A vörös tölgy (Quercus rubra) szintén a leggyakoribb állományalkotó nem őshonos fák közé tartozik a Sóstói-erdőben. Ez az észak-amerikai eredetű fafaj gyors növekedése, gyakori és bő makktermése, nagy fatömeghozama, nyúlánk törzse, jó minőségű fája, széles tűrőképessége miatt nyerte el az erdészek tetszését. Esztétikai megjelenése is kedvező: sima szürke kérge, állományban egyenes törzse, magas (30 m) termete a bükkös állományokat idézi, őszi vöröses lombszíneződése, érdekes, kihegyezett karéjú levelei nagyon dekoratívvá teszik. Gazdasági tekintetben nem utolsó szempont, hogy hazánkban fogyasztó szervezete is alig van.

A kései meggy (Padus serotina) az újabban behozott észak-amerikai eredetű fajok közé tartozik. Róla egyértelműen elmondható, hogy gyakorlatilag csak a problémákat gyarapítja a Sóstói-erdőben.

A nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) a kevéssé gyakori ültetett fajok közé tartozik a Sóstói-erdőben, de egyes erdőrészletekben jelentős arányban van jelen. Ez az észak-amerikai eredetű fafaj jól felismerhető rücskös-dudoros bibircsesen barázdált parás kinövésekkel tarkított barnás kérgéről. Jellegzetes még csepp alakú, enyhén hajlott csúcsú fényeszöld levele, valamint borsó nagyságú, narancsvörösből sötétbarna színűvé érő, hosszú kocsányon ülő termése.

Az erdeifenyő (Pinus sylvestris) és a hosszabb tűjű feketefenyő (Pinus nigra) ültetve fordul elő a Sóstói-erdő néhány részén. A két tűlevelű faj közül az erdeifenyő hazánk nyugati részein őshonos, a másik faj viszont mediterrán eredetű. Az Alföldön mindkettő csupán ültetve fordul elő, mivel a legsivárabb homoki termőhelyek beerdősítésére más faj nem volt alkalmas. (Újabb adatok szerint néhány ezer éve – talán lápos területeken – még élt őshonosan erdeifenyő a Nyírségben). A nyírségi ültetett fenyveseknek jelentős szerepe volt a futóhomok megkötésében, ugyanakkor a silány termőhely, a számos, járványszerűen fellépő kártevő, az erdőtűzre és hótörésre való érzékenység miatt többnyire kevés és rossz minőségű faanyagot szolgáltatnak.

A Sóstói-erdő idegen eredetű fajai közül a bálványfa (Ailanthus altissima) - közismert, de félrevezető nevén az ecetfa – az egyik legkevésbé szívesen látott vendég. Nem ültetés révén, hanem spontán módon jelent meg. Ennek az ázsiai származású fafajnak bámulatra méltó életrevalósága az erdőben még komoly problémát okozhat.

A juharlevelű platán (Platanus hybrida) - az egyik legimpozánsabb és legkedveltebb parkfa - a Sóstói-erdőben kizárólag ültetve fordul elő. A faj eredete vitatott: egyesek a Balkán-félszigettől Közép-Ázsiáig őshonos keleti platán (Platanus orientalis) kultúrváltozatának tartják. Mások szerint viszont hibrid faj, amely az említett keleti és az észak-amerikai eredetű nyugati platán (Platanus occidentalis) kereszteződéséből jött létre.

A parkokból, városfásításokból ismert szivarfa (Catalpa bignonioides) néhány sorba ültetett példánya egyetlen helyről ismert a Sóstói-erdőben (nem is messze az erdei tornapályától). Ez az észak-amerikai eredetű kistermetű (8-10 m) fácska szép fehér virágai, mutatós szivar alakú termése, valamint állítólagos szúnyogűző hatása miatt népszerű. Az erdőben ezek a tulajdonságai nem érvényesülnek, s mivel spontán terjedésre nem képes, valószínűleg pár évtizeden belül eltűnik.

A madárberkenye (Sorbus aucuparia) Nyíregyházán főként a város fasoraiból ismert. Hazánkban a hegyvidékeken, elsősorban sziklás felszíneken fordul elő őshonosan ez a szürkés törzsű, páratlanul szárnyalt levelű, viszonylag kis termetű és rövid életű fafaj. A Sóstói-erdőben csupán egy példányát ismerjük; valószínűleg a madarak szállították ide termését.
Dús, sátorozó bugákban nyíló fehér virágzata, szeptembertől egész télen át virító piros borsónyi almácskatermései, ősszel vörösre színeződő lombja miatt kiváló díszfa. Várostűrése is aránylag jó, ezért több helyen találkozhatunk vele. A Sóstói-erdőben valószínűleg csupán ideiglenes vendég ez a hegyvidéki fafaj.

A fehér eperfa (Morus alba) szintén a spontán megjelent tájidegen fafajok közé tartozik. A tanyavidék és a városfásítás jellegzetes fája Kínából származik. Az erdő második lombkoronaszintjében sokfelé helyet talál magának ez az alacsony (legfeljebb 15 m) fa, de szerencsére ritka, és nem kifejezetten agresszív viselkedésű. Gyümölcsét az erdei állatok fogyasztják és terjesztik

A fekete dió (Juglans nigra) amerikai származású fafaj, amely néhány erdőrészletben állományalkotó, de több helyen szálanként is megjelenik. A pár helyen szálanként előforduló közönséges dió (Juglans regia) keskenyebb levelű, kisebb termésű rokona. Gyors növekedése, jó minőségű faanyaga miatt - s mivel a vad sem károsítja - széles körben ültetik. Nem agresszív terjedésű faj, de aljnövényzete igen szegényes, gyomos. Ebben allelopátiás hatása (a lombjából felszabaduló, más növényekre mérgező anyagok), valamint nitrogéngyűjtő tulajdonságának van szerepe. Mivel olyan, jobb minőségű termőhelyeken nő, ahol a tölgyesek is probléma nélkül fenntarthatóak lennének, indokolt a feketediós ültetvények mielőbbi felváltása őshonos fafajú állományokkal.

A lepényfa (Gleditsia triacanthos) az erdő egyik ritka előfordulású tájidegen fafaja. Sokan "gledícsia", "gledícsa" (sőt félrehallás révén "letícia") néven ismerik, de a koronaakác ésa  krisztustövis elnevezés is elterjedt. Utóbbi név annyiban találó, hogy a fát igen ijesztő, több centi hosszú fényes, elágazó tövisek ékesítik, másrészt viszont - mivel amerikai származású fajról van szó - kizárt, hogy a bibliai töviskoronához valódi köze lenne.