Már megszoktuk, így fel sem tűnik, hogy milyen kevés a nyírfa (Betula pendula) itt a Nyírségben. Bár nem biztos, hogy a tájegység erről a fáról kapta a nevét, az biztos, hogy még 100 éve is nagy tömegben tenyészett a Nyírség déli és északkeleti részén (száz éve a nyíregyházi piacon tavasszal hordószámra árulták a fák „megcsapolásával” nyert nyírvizet).

Ma már a Sóstói-erdőben is csak elvétve látni nyírfát (többnyire telepített példányokkal találkozunk, sokszor a tájidegen vöröstölgyes állományokban). Szerencsére az utóbbi évek felújításaiban ismét felkarolta az erdészet, így újra színesítheti erdőnket ez a rendkívül dekoratív, fekete-fehér kérgével, élénkzöld, ősszel sárgára színeződő lombjával, vöröses vesszőivel díszítő fafaj.

A Nyírségben eredetileg két különböző faja élt a nyírnek: a lápokhoz kötődő, ma már rendkívül ritka szőrös nyír (Betula pubescens), valamint a sokféle termőhelyen megélő bibircses, vagy közönséges nyír (Betula pendula). Hogy az előbbi megfogyatkozott, azt könnyen magyarázhatjuk a lápok eltűnésével, de vajon miért maradt oly kevés az utóbbiból?

A közönséges nyír igen gyors növekedésű, bőséges a magtermése, viszonylag jól sarjadzik és sok mindent kibír. Így tűri a hideget-meleget, nedves és szárazabb körülményeket, a talaj kémhatása, szerkezete, tápanyag- és humusztartalma szempontjából sem túl válogatós. Elterjedését nálunk igazából csak két tényező korlátozza: elsődlegesen igen magas fényigénye, valamint a csírázó mag folyamatos nedvességigénye.

A nagy fényigény miatt a zárt erdőkből hamar kiszorul a többi fa árnyalása miatt. Amúgy sem túl magasra (20-25 m) növő, rövid életű (hazánkban 50 éves kora után jellemzően pusztulásnak induló) faj, így nincs sok esélye a több száz évig életképes fák között. A magok számára pedig nagyon kevés olyan hely van (a talajvízszint csökkenése, az erdő vizes élőhelyeinek eltűnése miatt egyre kevésbé), ahol életképes csemete nevelődhetne belőlük. Ökológiai szóhasználatban a nyírfát a pionír fák közé sorolják: azaz olyan faj, amely az erdő megtelepedésének első stádiumában játszik nagy szerepet, utána átadja helyét az erdei ökoszisztéma stabilabb fázisára jellemző fafajoknak.

Mai világunk nem ad teret a természetes erdődinamikának, így törvényszerű a nyírfa fokozatos eltűnése. A Sóstói-erdőben is csak mesterséges „rásegítéssel” tudjuk jelenleg megőrizni. Számos érv szól amellett, hogy érdemes ezt tennünk.

A nyírfa számos élőlény fontos táplálékforrása. Elég, ha a nyírfajdot említjük: ez a különlegesen szép madár a XIX. század végén még élt a Nyírségben, de mára teljesen kipusztult. (Jelenleg folynak a visszahonosítási kísérletek a Nyírerdő Zrt. és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság együttműködésében, de a Sóstói-erdőben már semmi esély sincs a madár megtelepedésére). A vad, különféle rovarok és gombák sokasága is kedveli a nyírfát. A különböző fák fiatalja, a cserjék és az aljnövényzet is jól érzi magát alatta, mivel lombja gyér és alig árnyal, s avart is alig képez. S bár puha, jól faragható fáját hazánkban (ellentétben az északi országokkal) nem túl széles körben használják, megfelelő eljárással tartós és szép tárgyak készíthetők belőle. Korábban jellemző volt a nyírvízcsapolás, Kiss Lajos leírása szerint az „1876-1877. években a nyíregyházi erdő Ifjúság-völgye részében volt 25-30 db. nyírfa, melyeket tavasszal megfúrtak, a keletkezett lyukba csövet dugtak, és azon csepegve jött a nyírfa vize. Szájukat a cső alá tartva élvezték a kijövő, édes cseppeket.” Az egykor hordószám gyűjtött fanyarkás ízű nyírvíz nem csupán édes frissítő, hanem egészséges is (a szomszédos Ukrajnában még kapható), de talán a túlzásba vitt csapolás is hozzájárult a megritkulásához. Levelét, kérgét is használták gyógynövényként vizenyő, csúz, májbetegségek, láz kezelésére.