A vadkörte (Pyrus pyraster), avagy vackor viszonylag gyakori őshonos elegyfa a Sóstói-erdőben. Legkönnyebben áprilisban találhatjuk meg, amikor a csoportokban nyíló virágok fehérbe öltöztetik a tölgyek között többnyire magánosan álló fákat. A vadkörte szürke, négyzetes cserepekben repedező kérge, kerekded, bőrszerű, fényes, sötétzöld (ősszel sárgára színeződő) levelei és tövisei is jellemzőek. Szeptember-október táján pedig a fák alatt lehullott, 2-3 centis fanyar vackortermései keltik fel a figyelmet.

A vadkörte közepes termetű (a 20 métert nem éri el), az erdőben nyúlánk növésű, gömbölyded koronájú fa. Megfelelő körülmények között 150-200 évig is elélhet. A hazai legtermetesebb, a Nógrád megyei Kisterenyén élő példány 378 centiméter törzskerületű és 18 méter magas. Általában a laza záródású állományokban találkozunk vele, fényigényes volta miatt megtelepedése is nyitott területekhez kötött. Pionír fajként jelentős szerepe van az újraerdősülésben (jelenleg például a Beregi-sík rendszerváltás óta felhagyott legelőin, parlagterületein verődik föl természetes úton nagy tömegben). A felnövekvő fiatal vadkörték tövises ágaikkal jó búvó- és fészkelőhelyet nyújtanak a madaraknak, kisemlősöknek. A záródott erdőkben az alsó lombkoronaszintbe szorul, ahol hosszú élete során jelentős mennyiségű vadgyümölccsel látja el az erdő madarait, vadjait. A mi ízlésünknek kissé fanyar vackort terem a nemes körték vadon élő őse, de megszottyósodva kellemesebb ízű (ahol nagy mennyiségben fordul elő, pálinkát is főznek belőle). A körte magjai az őt fogyasztó vad bélcsatornáján áthaladva csíraképes marad, terjedése is leginkább ezen az úton megy végbe.

A vadkörte fennmaradása az erdőben részben annak is köszönhető, hogy az erdészeti munkák során rendszerint megkímélik, a tarvágásokban is sokszor hagynak vadkörte hagyásfát. Ezt csak részben magyarázza az, hogy egyenletes szövetű, jól faragható, szép barnásvörös színű, nehéz fája értékes nyersanyag. A vadkörte iránti érzelmi kötődés valójában időtlen idők óta része honi kultúránknak.