A mézgás éger (Alnus glutinosa) a Sóstói-erdő egyik legritkább őshonos fája, csupán néhány erdőrészletből ismerjük előfordulását. Mivel igen vízigényes fajról van szó, nem is csodálkozhatunk ezen: az elmúlt 150 évben lezajló talajvízszint-csökkenés miatt gyakorlatilag eltűntek az egykor oly jellemző vízállásos foltok az erdőből, csoda, hogy még egyáltalán van égerfánk.

A mézgás éger hazánkban ma elsősorban a hegy- és dombvidéki patakok mentén jellemző. Valaha viszont sokkal inkább az Alföld fája lehetett, ugyanis a folyószabályozások és lecsapolások előtt nagy területeket uraló láperdők egyik állományalkotó fája volt. Természetesen ma is vannak ilyen égerlápok például a Szatmár-Beregi-síkon, a Hanságban, de ez csak kicsiny töredéke az eredetinek. Érdekes módon a Nyírség lápi területeinek erdeiben az éger egyáltalán nem jellemző. Őshonos állományalkotóként csupán a tájegység keleti peremén, a Kraszna-sík felé eső letörés közelében találjuk meg, illetve nem is olyan régen még a szomszédos Rétközben is voltak égeresek. A Nyírség belső területein található állományok mai tudásunk szerint mind telepítettek. A Sóstói-erdőben való előfordulásai mégis lehetnek természetes eredetűek, hiszen valaha az összefüggő erdők és a kisvízfolyások révén folytonos összeköttetés volt a mintegy 5 kilométerre levő Rétközzel. Mindenesetre a XX. század első felében itt kutató botanikusok közül többen is jelezték előfordulását.

A mézgás éger nevét onnan kapta, hogy rügyei, vesszeje és jellegzetes kerekded, sötétzöld, kicsípett csúcsú levelei fiatalon ragadósak. Különösen jellegzetes az éger barkavirágzata, valamint terméságazata: az 1,5-2 cm-es úgynevezett áltoboz, amelyből az apró szárnyas makkocska termések a téli időszakban peregnek ki. Kis gyakorlattal hosszanti és keresztirányban repedezett kérgéről, többé-kevésbé gyökérterpeszes törzséről (ez a Sóstói-erdőben nem jellemző) is felismerhetjük.

Az égerfák állományban rendszerint nyúlánkak, törzsük elágazásra kevéssé hajlamos, magasságuk nem haladja meg a 25 métert. A viszonylag gyors növekedés, jó sarjadzóképesség és rövid élettartam (100 év) mellett a mézgás éger meghatározó sajátossága az erős fényigény. Emiatt zárt, elegyes állományokból kiszorul, s csak azokon az erősen vízhatású termőhelyeken kerül versenyelőnybe, ahol a többi fafaj már nem igazán él meg. Az égernek az oxigénben és tápanyagokban szegény lápi talajokhoz való alkalmazkodását segítik légzőgyökerei, valamint az azokon élő nitrogénkötő baktériumok (vagy kissé félrevezető megnevezéssel: sugárgombák). Ez a Frankia alni nevű, kizárólag az égerféléken előforduló mikroorganizmus szemmel is látható jellegzetes fürtös gumókat képez a gyökereken. Az éger másik, említésre méltó partnere egy gyökérkapcsolt, ritka és veszélyeztetett gomba, az égertinóru. Egyes megfigyelések szerint ez a védett faj a Sóstói-erdőben is él.

Gazdasági szempontból is fontos faj a mézgás éger. Első látásra túlontúl puha és könnyű, egyenletes szövetű fája ipari szempontból korlátozottan hasznosítható, azonban levegőtől elzárva igen tartós és szilárd, ezért víz alatti felhasználásra (pl. hídépítés, vizenyős talajok alapozása) kiváló. Az éger fájának színe is igen jellegzetes: frissen döntve narancssárga színű, de rövid idő után levegőn megsötétedik, majd kiszáradva újból világosabb lesz. A sokféle felhasználási módból még a papírgyártás és a ceruzakészítés emelendő ki, ebben az iparágban az égerfa szinte verhetetlen. Egyéb felhasználási módjai mára kissé feledésbe merültek, de kérgét magas csersavtartalma miatt is hasznosították, továbbá porrá őrölve természetes fogtisztítók alkotórésze. Állítólag a vékonyabb vesszők rágcsálása is fogtisztító hatású.

A Sóstói-erdőben a mézgás éger jelenleg ritka színező elem, ami önmagában, illetve a rajta élő rovarok, gombák révén fokozza az erdő változatosságát. Jó növekedése, árnyaló hatása, könnyen bomló lombja miatt is érdemes megőriznünk, de nagyobb szerephez csak akkor juthatna, ha javítani tudnánk az erdő talajvízviszonyain.