A nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) a kevéssé gyakori ültetett fajok közé tartozik a Sóstói-erdőben, de egyes erdőrészletekben jelentős arányban van jelen. Ez az észak-amerikai eredetű fafaj jól felismerhető rücskös-dudoros bibircsesen barázdált parás kinövésekkel tarkított barnás kérgéről. Jellegzetes még csepp alakú, enyhén hajlott csúcsú fényeszöld levele, valamint borsó nagyságú, narancsvörösből sötétbarna színűvé érő, hosszú kocsányon ülő termése.

Ezeket a télen is fennmaradó, nagy magvú terméseket szívesen fogyasztják a madarak, de mi is megkóstolhatjuk (a vékony „gyümölcshús” íze a sütőtökére emlékeztet). Az állományokban rendszerint egyenes törzsű, a második lombkoronaszintben foglal helyet (25 méternél nem magasabb). Fiatalon viszonylag gyorsan nő, de idős kort ritkán ér meg, hamar korhadásnak indul (szabad állásban viszont akár 150-200 évig is elél, és különösen nagy termetet is elérhet).

A Sóstói-erdőben ostorfával az üdébb tölgyes állományokban találkozunk, nagyjából a magyar kőris igényeinek megfelelő helyeken. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a tájidegen faj a kőris és az egyéb elegyfajok helyét foglalja el. Ráadásul madarak által terjesztett magjai révén könnyen megtelepszik és terjed az őshonos fafajú állományokban, bár lényegesen kevéssé agresszíven, mint az akác, a kései meggy, vagy a zöld juhar.

A nyugati ostorfa fája nem különösebben értékes. Mivel jól bírja a szennyezett levegőt, az utak sózását, az időszakos szárazságot, a csonkolásokat, s télen a madarak számára táplálékot nyújt, a városfásításban van komolyabb szerepe. Mindazonáltal a Sóstói-erdőben semmi sem indokolja a jelenlétét.