Az erdő egyik különlegessége ez a július végétől október elejéig virító, hatalmas termetű növény. Pár kivételtől eltekintve ugyanis csak hegy- és dombvidéki előfordulásait ismerjük hazánkból. A Sóstói-erdőben egykor jellemző volt, mára sajnos igen ritkává vált.

Jaj de szép virág! És a neve is milyen különleges! Hát igen. Csak sajnos ezúttal is egy terjedőben levő, idegenhonos növényről van szó, amely ki tudja milyen változásokat hoz még az erdő életébe.

Az erdő növényei közül talán a mohák világa a legkevésbé ismert a nagyközönség számára. Ezeknek az apró, de igen változatos virágtalan növényeknek a világába enged bepillantást Szűcs Péter, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Környezet- és Földtudományi Intézete munkatársának munkája, amelyet nagylelkűen felajánlott honlapunk számára.

A Sóstói-erdő egyik leggyakoribb vadvirága alig néhány évtizede jelent meg nálunk. A közép-ázsiai származású kisvirágú nebáncsvirág a parlagfűéhez hasonlóan gyors spontán terjedése révén mára az üde, árnyas erdőrészletek gyepszintjében sok helyütt egyeduralkodóvá vált. Sajnos.

Az üde tölgyeseknek ez a jellemző, feltűnő növénye a nyár folyamán virít, de még általában szeptemberben is nyílik. A kertjeinkben, parkjainkban látható mediterrán eredetű orvosi zsályának ugyan rokona, de nem sok mindenben hasonlít rá.

Általában szeretjük az erdő virágait. Vannak azonban olyanok, amelyekkel kapcsolatban azt kívánjuk: bár soha sem bukkantak volna föl a Sóstói-erdőben! Ezek közé tartozik a magas aranyvessző is. De vajon miért?

A füvek (pontosabban pázsitfüvek) jellemzően nem kifejezetten feltűnő szépségű növények. Mintegy 200 hazánkban vadon élő fajuk a laikusok számára nehezen megkülönböztethető. A borjúpázsit is sokkal inkább vonzó, édeskés illatával vonja magára a figyelmet.

Az erdő tölgyeseinek füves tisztásain, szegélyein nyáron virít ez a feltűnő színpompájú, taréjos virágzatú egyéves növényke. Ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy nem önmagukban a kétajkú, sárgás-rózsaszínes virágok díszítenek, hanem az őket körülvevő érdekes alakú, sűrűn fogazott zöldes-pirosas-rózsaszínes virágzati fellevelek (murvalevelek) is.

A varjúhájfélék rendszerint száraz termőhelyekhez alkalmazkodott, pozsgás, többnyire apró levelű, kis termetű növények. A bablevelű varjúháj kissé távolabbi rokonként viszont nagyobb termetű, húsos levelű faj. A Sóstói-erdőben a száraz, nyílt tölgyesek szegélyein és tisztásain találkozhatunk vele.

Számos olyan vadon élő növénye van az erdőnek, melyeket elsősorban a kertekből ismerünk. A zsidócseresznye is elsősorban dísznövényként ismeretes, miközben a Sóstói-erdőben a ritka és veszélyeztetett őshonos fajok egyike.

Igen kifejező a neve (szurokszegfűnek, enyvecskének is hívják) ennek a nyár első felében nyíló szép, élénk rózsaszín virágú növénynek. Igen jellemző rá ugyanis, hogy pirosló szára a csomók alatt (főként a csúcsi részen, a virágzat alatt) sötéten enyves-ragadós. Feltehetőleg így védekezik a növény az egyes rovarok (például a levéltetveket istápoló hangyák) kártétele ellen.

A Sóstói-erdő jellegzetes növénye, sok különleges tulajdonsággal bír. Amit első látásra a virágjának vélnénk, az valójában sok kis leegyszerűsödött virágból álló torzsavirágzat, a „szirom” pedig valójában módosult lomblevél, úgynevezett buroklevél. Megporzása is igen érdekes: a növény enyhe dögszagot áraszt, ezáltal legyeket vonz magához.

Fürtös salamonpecsét (Polygonatum multiflorum)

Orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum)

Az erdő tölgyeseiben rendszerint a gyöngyvirággal együtt megtaláljuk a hasonló időben virágzó fürtös, s ritkábban az orvosi salamonpecsétet is. A Sóstói-erdőnek ez a két jellemző növénye egyébként az Alföldön nem túl gyakori, inkább hegy- és dombvidékeinken találkozhatunk vele.

A sások és egyéb fűnemű növények a legtöbb ember fantáziáját a legkevésbé sem izgatják. Pedig közöttük is vannak egyedi szépségű, vagy más szempontból különleges fajok.

A Sóstói-erdő tölgyeseinek egyik legjellemzőbb faja. Főként májusi virágzása idején, de zöld levélszőnyegével szinte egész évben meghatározza az erdő képét. A humuszban gazdag talajú területeken kúszó gyöktörzsével egészen behálózza a talajt, ami jelentősen hozzájárul állományainak stabilitásához.