A Sóstói-erdő egyik leggyakoribb vadvirága alig néhány évtizede jelent meg nálunk. A közép-ázsiai származású kisvirágú nebáncsvirág a parlagfűéhez hasonlóan gyors spontán terjedése révén mára az üde, árnyas erdőrészletek gyepszintjében sok helyütt egyeduralkodóvá vált. Sajnos.

Hazánkban egy őshonos rokona él, a jóval nagyobb, szintén sárga virágú erdei nebáncsvirág (főként hegy- és dombvidéki patakok mentén találkozhatunk vele). A kisvirágú nebáncsvirág ezzel szemben csak a XIX. század végén jelent meg Magyarországon: botanikus kertekbe, parkokba, temetőkbe ültették. Aztán megindult.

Gyors terjedését segíti, hogy érett toktermése érintésre (de magától is) felpattan, és az apró magvak több méterre repülnek. Erre szüksége is van, ugyanis nem évelő növény, minden évben magról kelnek ki az új egyedek. Csírázása áprilisban kezdődik, majd a hihetetlenül gyorsan fejlődő növények május második felére szinte minden mást túlnőve meg is kezdik a virágzást és termésérlelést, amit aztán az első fagyokig folytatnak. Az árnyas, üde erdőkben a kisvirágú nebáncsvirág fél-egy méteres magasságú összefüggő szőnyeget is alkothat (a szárazabb, nyitott erdőben ritkább).

A nebáncsvirágos erdőkben szemlátomást megváltozik az élővilág. A többszintes levélzet erősen megnöveli a párologtatást, a talaj felső szintjében levő víz így hamarabb elfogy. Árnyalásával gátolja a fényigényes fajok csírázását, vagy éppen a kora tavaszi őshonos fajok termésérlelését. A nebáncsvirág levelei kedvelt pihenőhelyül szolgálnak számos rovarnak; többek között a szúnyogok is ezerszámra üldögélnek rajta.

A kisvirágú nebáncsvirág egy jó példa arra, hogy a tájidegen fajok mennyire képesek megváltoztatni az őshonos ökoszisztémát. Fontos tanulság számunkra: ne ültessünk akármit a kertekbe, parkokba; az erdőbe pedig végképp ne telepítsünk kerti dísznövényeket!