Open menu

Vetési varjú (Corvus frugilegus)


Vetési varjak a téli Sóstói-erdőben - Hoványi Péter felvétele

 

A téli időszak egyik legemlékezetesebb és leglenyűgözőbb látványa az a sok ezer, nem egyszer tízezernyi varjú, amelyek fekete felhőt formázó csapatokban, kilométerekre hallatszó károgással szállnak a hajnali vagy alkonyati égbolton. A Sóstói-erdőben a vetési varjú nem költ, de a októbertől egész télen át hatalmas tömegben tartózkodik nálunk. A közelben van néhány kisebb-nagyobb költőtelepe, de a téli sokezres csapatok messziről érkeznek hozzánk.

Álmomban a téli varjakkal éjszakáztam.

Ott dideregtem százezer fekete test közt én is a kopasz ágakon.

Fagyott. Mellettem testek potyogtak.

Korgó gyomorral vártam, fölkel-e a nap. Vagy újra ködben, hóesésben vágunk neki, dögöt és szemetet kutatni a város körül.

Láttad ahogy sötét felhőben kavarogtunk reggel az égen? Hallottad ahogy szólítalak? Vagy csak károgás volt?

Álmomban karácsonyra készült a város. Én varjú voltam.

Ébredés után is az maradtam. Majd újra eljött az este.

Fagyott. Mellettem testek potyogtak.

Na mégegyszer: A téli időszak egyik legemlékezetesebb és leglenyűgözőbb látványa az a sok ezer, nem egyszer tízezernyi varjú, amelyek fekete felhőt formázó csapatokban, kilométerekre hallatszó károgással szállnak a hajnali vagy alkonyati égbolton.

Napközben ellepik a földeket, mezőket, szeméttelepeket; ha nagyon hideg van, a településeken is keresgélik a táplálékot. Éjszakára többnyire szintén a városok, falvak közelébe húzódnak, sokszor több ezres éjszakázó kolóniákat alkotva erdőkben, fasorokban. Nyíregyházán például a Sóstói-erdőben, az Egyetem melletti erdőrészletekben található a legnépesebb éjszakai varjúszálló, amit a tavaszra kialakuló helyenként több centis guanóréteg is jól mutat.

Sokan nem is értik, miért lett védett faj hazánkban a vetési varjú, hogyha ilyen sok van belőlük. Többször hallunk arról is, hogy milyen problémát okoznak egyes helyeken a településekre beköltöző varjak, és a gazdák is sokszor panaszkodnak a vetést megdézsmáló, vagy más kárt okozó madártömegre.

Érdemes tehát egy kicsit jobban megismerkedni ezzel a fajjal most „varjúszezonban”. Sőt, nem csak érdekes, tanulságos is: ennek a különösen intelligens és alkalmazkodóképes madárnak a példája jól mutatja, milyen balul sülhet el, ha az ember otromba módon belenyúl a természetbe.

A vetési varjú alapvetően a fákkal, erdőkkel tarkított pusztai területek madara: táplálkozni szinte kizárólag nyitott, kopár vagy alacsony növényzetű területen szokott, fészkeléséhez viszont magas fák szükségesek. Leginkább rovarokat, lárvákat, kisemlősöket eszik, amelyeket a talajból vagy a fű közül szed össze, emellett előszeretettel fogyaszt dögöt is, de nem veti meg a madárfiókát, tojást, és bizonyos növényi táplálékot (magok, termések, gyümölcsök) sem.

Az eredetileg jóval erdősültebb Kárpát-medencében (és Közép-Európában) tehát nagyrészt az ember mezőgazdasággal összefüggő tájátalakító (t.i.: erdőirtó) tevékenysége nyomán tudott komolyabban elterjedni (Nyugat-Európában már nem, ott a hozzá hasonló, de a dolmányos varjúval közelebbi rokon kormos varjú él). Az ember és a vetési varjú együttélése korántsem volt harmonikus: főként azt vetették a madár szemére, hogy a friss vetést kiszedi a földből, de kárt tesz számos más kultúrában is (pl. a tejes kukoricában, dinnyében, tökben, gyümölcsösökben). Fekete színe, baljós hangja, s vélhetőleg okos természete miatt a babonás körökben sem volt túl jó reputációja. A vadászok, hovatovább a természetvédők is panaszkodtak rá, mivel földön fészkelő madarak (fogoly, fürj) fészkét fosztogatja...

Herman Ottó klasszikus művében (A madarak hasznáról és káráról) ugyan megpróbálta jóval árnyaltabban megvilágítani a kérdést, rámutatva, hogy a rovarkártevők pusztításával a varjú minden bizonnyal sokkal több hasznára van a földművesnek, mint ami kárt esetlegesen okoz a termésben és az elvetett magban, de sokat méltatott (de alkalmasint kevesek által olvasott) munkája süket fülekre talált. (A „süket fülek” kifejezés rosszízű tréfának is hangozhat – nem ez volt a szerző szándéka – ha tudjuk, hogy utolsó, s egyben igazi rosszcsont polihisztorunk gyermekkori – olykor mezítlábas - téli csatangolásainak köszönhető többszöri megfázás nyomán erősen nagyothalló volt, ami idős korára valóságos süketséggé fajult. Sajnálatos módon ezért nem hallotta meg azt a kocsit sem, amely 1914-ben elütötte, ami végül a nagy tudós halálához vezetett.)

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy Herman Ottó életének időszakában kapott erőre az Alföld újrafásítása, mezővédő erdősávok telepítése is, ami a vetési varjú újabb terjeszkedési hullámát vonhatta maga után leginkább fátlan síkvidéki területeinken, ami szintén fokozta a konfliktust. (Hmmm… ennek a madárnak az is jó, ha irtják az erdőt, az is, ha telepítik? Hát igen.). Ráadásul az ebben a torzkapitalista átalakulási időszakban népességrobbanást megélő paraszti és zsellér népesség jó része szinte vagy teljesen szó szerint éhezett; nem csoda, ha nem néztek jó szemmel a termést csak kicsit is dézsmáló varjakra. (Ellenben a zsenge fióka nem egyszer a fazékban végezte…)

A rovarirtó vegyszerek elterjedése a mezőgazdaságban alighanem csak tovább rontotta a varjú és ember közötti viszonyt, ugyanis az eredetileg fő táplálékul szolgáló kártevő csimaszok, férgek, pajorok mennyisége visszaesvén madarunk jobban ráfanyalodott a növényi táplálékra.

A XX. század vége felé (erre az időszakra esik nagyüzemi mezőgazdaságunk aranykora) valóságos irtóhadjárat indult a kártékonynak ítélt vetési varjú ellen. Ez látszólag nem okozott problémát: madarunk ugyanis nagy telepekben fészkel, mi sem volt egyszerűbb, mint a fészkelőhelyen kilőni őket. De a mérgekkel is bőkezűen bántak a lelkes varjúirtók. Ennek alapvetően két következménye lett a vetési varjúra nézve: 1) Az 1980-ban még negyedmilliós fészkelőállomány 20 000 körülire esett vissza (egyes megyékből teljesen el is tűnt). 2) Az agyafúrt madarak jelentős része áthelyezte székhelyét a vidéki fasorokból a települések szélére, esetleg azok belsejébe. Az ott lakók nagy örömére immár a házak között raktak több tucatnyian, esetleg százszámra fészket, és magasról ... tettek ránk, emberekre. Rájöttek ugyanis, hogy a belterületeken nem lövöldöznek rájuk.

2001-ben aztán a némileg árnyaltabb tudásunk arra ösztönözte a jogalkotókat, hogy védetté nyilvánítsák a vetési varjút. S bár konfliktusok azóta is évről-évre előfordulnak, a hazai költő varjúállomány lassú növekedésnek indult. Így hát egyre több fekete ruhás madár szedegeti a pajorokat, pucolja el a dögöket környezetünkben. Egyúttal megállt a fokozottan védett kék vércse állományának drasztikus visszaesése is, amely faj elsődlegesen a varjak elhagyott fészkeiben költ.

Tehát vélhetőleg mind ember-, mind madárszemmel sikertörténetnek nézünk elébe. A téli varjak története azonban mindettől kissé másként hangzik. Ők ugyanis többségükben ideiglenesen hazánkban tartózkodó csapatok. Október közepe táján érkeznek Kelet-Európából (Ukrajna, Lengyelország, Fehér- és sima Oroszország tájékáról). Százezer számra, egyesek szerint több millióan. Itt csatlakoznak a hazai állományhoz, kiegészülnek csókákkal és egyéb rokonokkal, és csak az első tavaszi szelekkel távoznak. Ez az iszonyatos madártömeg alkotja a téli károgó madárfelhőket. Nem éppen könnyű életük van: a hideg, táplálékszegény, ráadásul rövid nappalú időszakban gyakorlatilag mindent megesznek, amit le tudnak nyelni. Nem csak emészthető dolgokat, egyre több szemetet is. Sokuk halálát okozza emiatt mérgezés, fulladás, bélcsavarodás, de még többen hullanak el legyengültség, fagyhalál miatt. Zimankós időszakban a telelőhelyeken rendesen hallani lehet, ahogy hajnalban potyognak a fákról azok a példányok, amelyeket elhagyott a lélek. Még tavaszra is sok varjúszárnyvég látszik az avarban az ilyen helyeken (aligha szükséges leírni, a többi testrésszel mi történik...). Aki jól bírja a telet, akár 10-20 éves élettartamra is számíthat. Vagy belekerülhet a szakirodalomba. A Magyar Madárvonulási Atlasz adatai szerint „[…] a hazánkban megkerült vetési varjak közül a legidősebb madarat 1960. május 28-án fiókaként jelölték az oroszországi Kalinyin megyében, és 13 év 5 hónap múlva a jelölés helyétől 1583 km-re került meg elpusztulva Tiszalökön.” Sajnos téli varjúvendégeink számának alakulásáról nincsenek pontos adataink. Idősebbek azt beszélik, ezeknek a madárcsapatoknak a száma sem olyan nagy, mint régen.

Akik már neveltek vetési varjú fiókát, azt mondják, nagyon jó fej. Szeretetre méltó, intelligens madár. Szép. Továbbá szívós, ügyes, tanulékony, alkalmazkodóképes. Akárcsak az ember. Valószínűleg kiirthatatlan. Jóllehet egyedileg bármely példánya elpusztítható, lelőhető, megmérgezhető, bántható, kínozható, megriasztható. Ebben is hasonlítunk hozzájuk. Csak mi nem vagyunk kiirthatatlanok, ha rajtunk múlik.