Kislevelű hárs

Hársak (Tilia sp.)

Hazai őshonos hársfáink közül mind a három: a nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos), a kislevelű hárs (Tilia cordata) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) is megtalálható a Sóstói-erdőben, de egyikük sem gyakori. Bár sokban hasonlítanak, megkülönböztetésük nem nehéz. Legegyszerűbben az ezüst hárs ismerhető meg, sima szürke (a bükkéhez hasonló) kérgéről, és a levél ezüstös (csillagszőrökkel fedett) fonákáról. A kis- és nagylevelű hárs kérge (legalábbis idős korában) repedezett, levelük fonákán csupán az erek találkozásánál (az érzugokban) találunk szőröket.

A kislevelű hárs esetében ezek a szőrök rozsdavörös-barnás színűek, míg a nagylevelű hársnál az érzugok szőrzete fehér (egyébként utóbbi faj esetében az erek jobban kidudorodók, a harmadrendű erezet is jól látszik). Természetesen nevükhöz híven a levél méretében is van különbség a két faj között, de ez kevéssé alkalmas a pontos határozásra. Télen a lomb nélküli fák borsószem alakú és méretű termésük alapján különíthetők el: a kislevelű hárs termése vékony falú, könnyen összeroppantható, míg a nagylevelű hárs bordás, és az ezüst hárs bibircses termése vastag héjú. A hársfavirágzás folyamatában a nagylevelű nyílik legkorábban (június első fele), a kislevelű a következő (június második fele), míg az ezüst hárs július első felében bontja virágait.

A sok hasonlóság ellenére karakteresen különböző fákról van szó. A Sóstói-erdőben való honosságuk megítélése is különbözik ennek megfelelően. Az ezüst hárs alapvetően balkáni-pontusi elterjedésű, melegkedvelő faj, amely hazánkban a Dél-Dunántúlon jellemző. Az Alföldön csupán a Nyírség egyes részein és a Beregi-sík szigethegyein fordul elő őshonosan. A Sóstói-erdőben őshonossága nem valószínű, mivel jelenleg csak telepített állományait ismerjük, ráadásul a többi nyírségi előfordulás a tájegység déli részére szorítkozik.  A nagylevelű hárs közép- és dél-európai elterjedésű, nálunk hegy- és dombvidékeken élő faj, amely az Alföld szárazabb klímáját kevésbé bírja, valószínűleg a Sóstói-erdőben sem őshonos. A keletiesebb elterjedésű kislevelű hársnak viszont, ha szórványosan is, de néhol természetes előfordulásai ismertek az Alföldön. Hazánk egyik legidősebb (500 évesre becsült) kislevelű hársa éppen megyénkben, Szabolcsbákán él (igaz, központi törzse lényegében elpusztult, már csak sarjai életképesek). Nagy valószínűséggel tehát a Sóstói-erdőben is őshonosnak tekinthetjük az utóbbi a fajt.

Hársfáink élettartama és növekedése is különböző. Az ezüst hárs rövid életciklusú (100 év), de erőteljesebb növekedésű, a 35 méter magasságot is elérheti. A kis- és nagylevelű hárs kissé alacsonyabb (legfeljebb 30 méter), de több száz évig élő fa. Kettejük közül a nagylevelű hárs őshonos fáink közül a csúcstartó: Európában több, ezer év körüli példánya ismert. A kislevelű hárs csupán pár száz évvel rövidebb ideig bírja. Mindkét utóbbi fafajnak él hazánkban 10 métert meghaladó törzskerületű példánya.

Mindegyik hársunk jellemzően elegyfa, jól beilleszkednek az állomány alsó, esetleg felső lombkoronaszintjébe. Az árnytűrő kis- és nagylevelű hárs fiatalabb, sarjeredetű példányaival az alsóbb szinteken is találkozhatunk. Általában véve a nagylevelű hárs a legigényesebb: szereti a mély termőrétegű, üde talajokat, érzékeny a szárazságra és a kései fagyokra. A kislevelű hárs tágabb tűrésű, a viszonylag száraz helyeken is megél. A három faj közül az ezüst hárs viseli el legjobban a száraz és tápanyagszegény termőhelyeket, viszont határozottan fény- és melegigényes.

A Sóstói-erdő buckás felszíne megteremti azokat a különböző élettereket, amelyek megfelelnek hársaink eltérő igényeinek, tűrőképességének. Jól beilleszkednek a természetes tölgyesekbe, s ott fontos ökológia szerepet töltenek be. Messze terjedő, mélyre hatoló gyökérzetükkel jól feltárják a talaj erőforrásait, bőséges, könnyen bomló lombjukkal pedig táplálják azt. Árnyalásukkal kedvezően befolyásolják környezetük klímáját, páratartalmát. Sarjadzóképességük, jó magtermésük révén hamar, de nem agresszív módon benövik az erdő megnyíló lékeit. A hársak idős, elágazó, odvasodó törzsei sok élőlény számára nyújtanak otthont, és jelentős a kevésbé feltűnő ízeltlábú fogyasztók száma is. Eltérő időben nyíló illatos, nektárban és pollenben gazdag virágaik sok rovarnak nyújtanak táplálékot, s az olajtartalmú terméseket is szívesen fogyasztják a madarak és rágcsálók.

A hársakat az ember is nagy becsben tartja, elsősorban mint mézelő- és gyógynövényeket. Az egyedi illatú és ízű egészséges hársmézet mindhárom fajról gyűjtik a méhek. Ellenben teaként érdemes csupán a kis- és nagylevelű hárs virágzatát fogyasztani (felső légúti betegségek, torokgyulladás, hurut, láz esetén, vagy csak a zamata miatt), ugyanis az ezüst hárs erős allergiás reakciókat válthat ki. Igen puha, könnyű, egyenletes szövetű, vetemedésre nem hajlamos, szép színű és jól faragható fájuk felhasználása régen sokrétű volt: többek között gerendákat is csináltak belőlük, és a templomi faszobrok jelentős része is hársfából van. Ipari szempontból ugyanakkor sokáig kevésre becsülték, manapság viszont egyre szélesebb körben használják a farost- és cellulózipartól a bútorkészítésig. A régi időkben ezen kívül a fiatalabb egyedek lenyúzott kérgéből kötözőháncsot készítettek (főként szőlőtermő vidékeken), a sarjaztatás, többtörzsűség ennek a hasznosításnak is kedvezett.

A kislevelű hársnak idősebb példányai szórványosan fordulnak elő a Sóstói-erdőben,  viszont a felújításokban az utóbbi időkben elegyfaként egyre nagyobb szerephez jut, mivel viszonylag jól bírja az egyre szárazabb klímát. 

A nagylevelű hárs a legritkább a három faj közül erdőnkben, idősebb példányai csupán néhány helyen láthatóak. A felújításokban sem jut nagyobb szerephez, mivel meglehetősen rosszul bírja az egyre szárazabb melegebb klímát.

Az ezüst hársat a Sóstói-erdőben csak az ezredforduló környékén kezdték nagyobb mennyiségben telepíteni a Sóstói-erdőben. Azóta egyre nagyobb szerepet kap a felújításokban, mert a szárazodó klímát jobban bírja a kocsányos tölgynél, ezért főként a buckatetőkön találkozhatunk – egyelőre fiatal – állományaival.