Mezei szil

Mezei szil (Ulmus laevis)

A mezei szil (Ulmus minor) és a gyakoribb vénic szil (Ulmus laevis) a Sóstói-erdő jellemző őshonos elegyfajai. A két faj megkülönböztetése nem egyszerű, biztosan leginkább a termés alapján lehetséges. Tojásdad, kihegyesedő csúcsú, kétszeresen fűrészes szélű levelük legsajátosabb jellemzője az aszimmetrikus levélváll (a vénic szil esetében ez kifejezettebb). A mezei szil levelei általában kisebbek, valamelyest vastagabbak, felszínük érdes és sima is lehet.  A vénic szil levéllemeze általában nagyobb, vékonyabb, és felszíne kopasz. Sajátos termésükkel mindenki találkozott: ez úgynevezett lependék, mely kb. 1,5 cm-es, széles hártyás szárnyakkal rendelkező „mag”, amely májusban érik és hullik. A két fajt a termés alapján lehet legkönnyebben megkülönböztetni: a vénic szil lependékeinek szegélye pillás, míg a mezei szilé kopasz. Törzsük erdőállományban jellemzően nyúlánk, ágaik fölfelé törők, ám a korona többnyire a második lombkorona-szintben marad.

A vénic szil alacsonyabb, jobban elágazó és hajlamosabb a görbe növekedésre. A törzs alja igen gyakran terpeszes (a talaj irányában az alsó fél méteren fokozatosan kiszélesedő, a gyökerek irányába futó bordákkal), és a tőnél gyakran sok sarjat is láthatunk. Ez a terpeszes gyökérnyak a mezei szil esetében ritkábban alakul ki. A barnásszürkés kéreg a felnőtt példányoknál erősen repedezett.

A két faj közül a mezei szil az erőteljesebb, akár 30 méterig is megnövő faj, amely akár 300 évnél is tovább élhet. Kemény, nehéz, vörösesbarna fája is igen értékes. Nem is olyan régen még igen gyakori volt a hazai alföldi és dombvidéki erdőkben, de a XX. században két hullámban is behurcolt ázsiai eredetű szilfavész (egy kórokozó gomba) az állományok nagy részét kipusztította. A kisebb termetű, rövidebb életű (legfeljebb 100 év), kevésbé értékes fát szolgáltató vénic szil ellenállóbbnak bizonyult a betegséggel szemben, ezért még mindig szép arányban találkozhatunk vele, elsősorban sík vidékeken. Újabban viszont a vénic szil is gyakran megfertőződik a szilfavésszel.

Mindkét szilfajra jellemző a viszonylag gyors növekedés, az árnyéktűrés, a mélyre hatoló gyökérzet és a jó sarjadzóképesség. Mindezek miatt a tölgyesek második lombkoronaszintjének fontos, stabil alkotói, elsősorban az üdébb, nedvesebb termőhelyeken. Ha a Sóstói-erdőben járunk, azt is megfigyelhetjük, hogy a sziles állományrészletek alatt általában a cserjeszint és a gyepszint is ritkás. A széles gyökérterpesszel támaszkodó szilfatörzsek az erdő impozáns elemei. S bár virágaik aprók, jelentéktelenek, mégis dekoratív látványt nyújtanak, mikor tavasszal, lombfakadás előtt csomókban kinyílnak a lombkorona magasában.

Az őshonos fafajú felújításokban is nagy szerepe van a két szilfajnak. Mivel fiatalon a kocsányos tölgynél jóval gyorsabban növekednek, hamar képesek árnyalni, ezáltal óvni a termőhelyet a kiszáradástól, széltől, hőségtől. 

Az említett két faj mellett még előfordul az erdőben a hegyi szil (Ulmus glabra) is, mely hazánkban főként a hegy- és dombvidékeken honos. A Sóstói-erdőbe vélhetőleg - bár nem bizonyosan - telepítés révén került. A turkesztáni szil (Ulmus pumila) ázsiai eredetű fa, melyet a szilfavésszel szembeni nagy ellenálló-képessége, gyors növekedése miatt „Puszta szil” néven vontak termesztésbe hazánkban az utóbbi évtizedekben. A Sóstói-erdőben néhány, viszonylag fiatal erdőrészletben tömeges, de máshol is fellelhetjük szálanként. Levele a többi sziléhez hasonló, de inkább egyszeresen fűrészes szélű és levélvállai szimmetrikusak. Mint tájidegen fajnak, nem indokolt a jelenléte egy ilyen ősi erdőben.